Sherlock Holmes? (3. rész)

Sherlock Holmes?

ELSŐ RÉSZHEZ KATT IDE

MÁSODIK RÉSZHEZ KATT IDE

- Na, egye már meg, John! Éhes gyomorral nem játszhatunk nyomozósdit – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd ismét lehuppant barátom puha ágyára, és miközben még három sütit elmajszolt, boldog vigyorral az arcán nézelődött körbe.

Kicsit furán éreztem magam, ahogy felette álltunk Clara-val, és mindannyian Mrs. Hudson édességét eszegetjük, de inkább nem akadékoskodtam, hanem csendben vártam, hogy folytassuk a beszélgetést Sherlockról.

- Ugye, hogy máris jobb? – csapta össze a kezeit, s felpattant.

- Valóban – feleltem, miután válaszra váró tekintetét rám szegezte. – De most már felvilágosítana valaki arról, hogy mi folyik itt?

- Persze, persze – kezdett el fel-alá járkálni, s én komolyan elgondolkoztam rajta, hogy hozok a szobámból egy nyugtatót, és kicsit lecsillapítom. Egy perc megállása nem volt.

Hirtelen eszembe jutott, hogy kire is emlékeztet nagyon, s a hiányától összefacsaródott a szívem. Nem hittem volna, hogy pár Sherlock nélkül eltöltött nap ennyire meg fog viselni. Bár – egy kis pozitívum a szerencsétlenségben – így legalább rájöhettem arra, hogy nemcsak ő az egyetlen őrült ebben a világban. Talán ezért is értik meg egymást olyan jól, és mégis olyan rosszul. Zsenialitásuk különlegessé teszi őket, így egymás társasága átok és áldás is egyben.

Kicsit túlságosan elgondolkodhattam, ugyanis hirtelen a Doktor vizslató tekintetével találtam magam szemben.

- Éppen magyarázok – közölte. Kicsit rosszul érinthette, hogy nem figyeltem rá, de lassan kezdtem én is elveszíteni a türelmem.

- És ha valaki nem hallgatja a fantasztikus előadását, akkor összedől a világ?! – tettem fel kérdésem az akartnál kicsit élesebben, s ahogy megláttam elszomorodó arcát, rögtön megbántam, hogy kikeltem magamból. – Elnézést, kicsit ingerlékenyebb vagyok a szokottnál, és a bizonytalanság megőrjít. Elismételné, kérem?

Clara felém küldött mosolyából tudtam, hogy jól tettem a bocsánatkérést. Végül is Sherlockot mégiscsak egy olyan ember tudja megtalálni, aki egy kicsit – na, jó -, szinte személyiségében megszólalásig hasonlít rá. No, meg aztán ők az egyetlenek, akik egyáltalán hisznek barátom létezésében. Egykori létezésében.

- Rendben, tehát. Hol is tartottam? – gondolkodott el.

- Az idő száműzötteinél – felelte Clara, s a Doktor szeretetteljesen pillantott rá, amiért figyelt rá.

- Igen, nos, amióta világ a világ, az emberek egy része folyamatosan eltűnik. S nem mindegyikük lesz emberrablás áldozata. Egyesek, akik házában egy furcsa, vibráló repedés található a falon, hirtelen szó szerint a feledés homályába vesznek. Senki nem emlékszik rájuk, még a saját szüleik sem. Minden egyes közös emlékből, képről, videóról eltűnnek. Őket hívjuk az idő száműzötteinek. Nem tudni, miért, hogyan kerül ez a repedés teljesen átlagos emberek falára, de az biztos, hogy semmi jót nem jelent. Van, hogy követ egy embert, s az illető őrültként tengeti napjait egy őrültek házában, ugyanis a múltjából semmire nem emlékszik. A tér-idő repedésnek két fő fajtája van. Egyrészt van, akit egyszerűen kitöröl az időből, és így megszűnik létezni, azonban előfordulhat olyan is, hogy amint különféle lények, tárgyak átlépnek, átsodródnak ezen a járaton, hirtelen egy másik dimenzióban, században, bolygón találják magukat.

- Jelen esetben egy különleges helyzetről van szó, ugyanis ahogy az emberek elmondásából hallhattuk, nem emlékeznek Sherlockra. De maga, John, emlékszik.

- És ez mit jelent?

- Azt, hogy a barátunk talán csak egy másik helyre került.

- Csak?! Akkor induljunk, és hozzuk vissza.

- Ez azért nem olyan egyszerű. Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy igazam van – itt egy kicsit felhorkant, amiből arra lehetett következtetni, hogy kizárt dolog, ő sosem téved -, másrészt nem lehet csak úgy nyomon követni, hogy a repedés kit hova visz – magyarázta.

- És mi át tudunk rajta menni? Egyáltalán hol van ez a repedés?

- A repedés, itt van – húzta el Sherlock ágyát.

Közelebb léptem, s egy pont az ágy szélességében végighúzódó, teljesen szokványos repedést láttam.

- Ez biztos, hogy nemcsak a fal hibája, s ne hívjak inkább egy festőt?

- Istenem, John… Nem, ez nemcsak egy repedés a sok közül, amit bármelyik festő be tud tapasztani vagy mit szoktak csinálni – forgatta szemeit.

Hú, már hiányzott, hogy valaki rám förmedjen. Meg sem kell találnunk Sherlockot, kaptam egy újat - gondoltam. Hirtelen felnevettem.

- Most meg min nevet? – húzta össze szemeit.

- Semmi, én csak… nagyon hasonlít valakire. És arra gondoltam, hogyha nem is találjuk meg Sherlockot… - de amit kimondtam ezeket a szavakat, és valóságossá vált az egész, elment a kedvem a nevetéstől.

- Másik kérdésére pedig a válasz – váltott gyorsan témát Clara -, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ugyanoda kerülnénk mi is. Igaz, van rá esély, de ez elenyésző. Ráadásul utána vissza sem tudnánk jönni, hogy újra megpróbáljuk, s ki tudja, hol ragadnánk életünk végéig.

- De nem tudnánk a Tardisszal menni? – kérdeztem, s a Doktor mosolyából arra következtettem, hogy kaptam egy képzeletbeli piros pontot, mert emlékeztem a nevére. – Clara azt mondta, hogy ezzel szoktak utazni. Térben és időben. Vagy hogy.

Nehéz volt feldolgozni ezt az egész időutazásos dolgot, de ha az ember Sherlock Holmes mellett dolgozik, hozzászokik, hogy vannak ép ésszel fel nem fogható történések is. Meg aztán, saját szememmel láttam, ahogy egyszer csak megjelentek a szoba kellős közepén, így aztán igyekeztem nem kiakadni.

- Hogy aztán ott hagyjam valami elhagyatott, sivár helyen? Szó sem lehet róla! – s óvó tekintetét a fülkére szegezte, miközben megsimogatta. – Nem, a Tardis szépen itt marad.

- Hát, de valamit tennünk kell! Mi van, hogyha éppen életveszélyben van valahol? – igyekeztem jobb belátásra bírni.

- Nyugalom, John. Nem jöttünk volna ide, ha nem az lenne a szándékunk, hogy visszahozzuk Sherlockot. Még ha ez szinte lehetetlen is. Én csak azt mondtam, hogy nem a Tardisszal megyünk. Nem azt, hogy egyáltalán nem megyünk sehova. A Tardist szépen itt hagyjuk, s ha mi nem térnénk vissza, nyugalmas, kicsit unalmas élete lesz. Remélhetőleg rátalál valaki, aki ápolni fogja – mondta, és igyekezett nem elérzékenyülni.

Még párszor megsimogatta, suttogott valamit, majd kihúzta magát, megigazította a nyakkendőjét, s az órájára nézett.

- Akkor mit fogunk tenni? – kérdeztem.

- Először is várunk.

- Mire?

- Nem mire, hanem kire – kacsintott rám.

- Hm? – igyekeztem kicsikarni belőle a választ.

- Valakire, akinek a birtokában van egy tiltott szerkezet, mellyel vissza lehet hozni a tér-idő repedésen át eltűnt embereket. Ehhez rengeteg bonyolult matematikai képlet is kell, ami ugyancsak kizárólag nála lelhető fel, így kénytelenek vagyunk a kapitány szeszélyeire hagyatkozni – közölte kicsit fanyarul.

- Milyen kapitány?

- Jack Harkness kapitány. Szolgálatára! – s hirtelen a Tardis mögül elénk lépett egy hosszú kabátos, láthatóan jól fésült, s akár egy „fogkrém reklámban is részt tudna venni” mosolyú férfi.

Fictions a Facebookon. Klikk! :)

És íme, itt a wholock harmadik része! Elnézést, hogy sokáig nem volt friss, de a suli miatt szerintem heti egynél többször nem fogok tudni írni! :( Ettől függetlenül mindig lesz valami friss, a blog Facebook oldalán is, igyekszem sokszor frissíteni! :) 

A történet, remélem, elnyerte a tetszéseteket, véleményeteket írjátok meg kommentben!

Legyen szép életetek!

 Flóra 

xx